“I hope you dance” – mesterem búcsúja

Az volt a kérése, hogy ha elmegy, akkor ünnepeljük meg őt, ünnepeljük meg az életét. Maori szokás szerint a gyászolók nem sírással búcsúznak attól akit elveszítenek, hanem hálát adva megünneplik, hogy közöttük volt.

2013-ban elveszítettem pszichodráma tanítómat, mesteremet, Dr. Max G. Claytont. Max az Australian College of Psychodrama igazgatója volt, de folyamatosan járta a világot. Magyarországra már jó húsz éve járt el rendszeresen. Tanítványai gyászolták Magyarországon, csakúgy, mint Ausztráliában, Hollandiában, Japánban és a Föld más részein. “I hope you dance” – mesterem búcsúja részletei…

“Play me I’m yours” – szabad zongorák a buszmegállók magánya ellen

Vannak, akiknek az élethivatása az, hogy másokat rávegyenek a játékra, az önfeledtségre, a felfedezésre. Vannak városok, ahol helyet kapnak a játék szigetei. Ilyen sziget sok lehet. Itt most éppen egy zongora és egy zongorista… vagy egy másik zongorista… vagy egy akármelyik.

Párizsban járván véletlenül botlottam bele egy „Play me I’m Yours“ (Játssz rajtam, a tied vagyok) feliratú szabad utcai pianinóba. “Play me I’m yours” – szabad zongorák a buszmegállók magánya ellen részletei…

Emlékeimben élek

Úgy tűnik, van egy Emlékező Énünk, ami uralni tudja jelenünket is, olyannyira, hogy még el is rabolhatja tőlünk azt. Így vagyunk összerakva emberként…

Mennyire vagy elégedett a mai napoddal? Mit mondanál, mennyire voltál ma boldog úgy összességében? Vajon mire gondolsz, amikor erre a kérdésre válaszolsz? Összesíted-e a nap jó és rossz élményeit? Vagy valami más a döntő? Úgy tűnik, hogy létezik egy egyetemes emberi mintázat, hogy hogyan értékeljük saját boldogságunkat. És a válasz rejtélyes módon a “más a döntő”. Daniel Kahneman, közgazdasági Nobel díjas pszichológus (!) és kollégái, aztán pszichológusok armadája kutatta ezt a kérdést és jutott hasonló következtetésre. Emlékeimben élek részletei…

Gyere, tágas a világ!

A blog új címe „Tágas a világ“. Ez egyben egy állítás, amihez mélyen tudok kapcsolódni személyes élményeim által, másrészt a távlatokra való csábítás. Ahogy elindulsz, látóhatárod is veled mozog majd. Ahogy utazol, úgy lesz egyre tágasabb számodra a világ.

A világ végtelen: ha elindulunk emberi léptékeink felől, akkor kifelé, a bolygók, csillagok, a Tejút és más galaxisok felé – nem érünk a végére: nemcsak űrhajóinkkal, de távcsöveinkkel sem. A „látható“ világegyetem 14 milliárd fényév, az azon túli sejthető pedig 93 milliárd fényév. Mi pedig – úgy tűnik – nem a közepén vagyunk. Ha befelé indulunk, az elemi részecskék felé, akkor az atomon, a kvarkokon a neutrinókig jutunk, amik zavartalanul hatolnak át az anyagon, fénysebességgel. A távlatok beláthatatlanok. A világunk kifelé és befelé egyaránt tágasabb annál, mint amit mi láthatunk, mint amiről mi tudhatunk. A világegyetem határtalan, még pusztán fizikai értelemben is. Mindez túl van a mi érzékelésünkön, csak beleborzongani tudunk.

Világunk végtelen. Lelkünk növekedésre, fejlődésre van berendezve. Halálunkig hív minket a más, a több, a teljesebb. Rajtunk múlik, miképpen válaszolunk erre a belső hívásra, mi az, amivel ezt a belső vágyat betölteni igyekszünk. Gyere, tágas a világ! részletei…

Miért is írom ezt a blogot?

Miért is írom ezt a blogot?

Először is azért, mert írni jó. Szeretem azt az érzést, ahogyan a gondolat, érzés, élmény betűvé formálódik… és közben át is alakul. Olyan, mintha aztán önálló életre kelne. Pinokkió vagy Gólem jut eszembe, aztán meg a Varázsceruza – vajon mosolyog-e ez az életre kelt figura, vagy inkább nyelvet nyújt?

Aztán meg azért is írok, mert szeretnélek inspirálni és provokálni. Szeretném, ha hidat tudnál építeni saját legmélyebb vágyaid és megélt valóságod közé.  Szeretném, ha egyre teljesebben élnél. Szeretném, ha kipróbálnál valami újat. Szeretném, ha tudnál jóízűen nevetni. Szeretném, ha azt éreznéd, hogy szeretsz és szeretnek. Szeretném, ha otthonos lenne számodra a világ. Ezt mind szeretném. Persze helyetted nem léphetem meg azt, amit Neked kell. Amit tenni tudok az az, hogy írok és gondolok Rád így távolból is…

Írásom nem lekerekített, fényesre polírozott végső kinyilatkoztatás, nem akarom és nem is tudhatom senkinek megmondani a tutit. Honnan is tudhatnám?

Az írott szó annyit ér, amennyire az Benned életté válik. Majd elválik, mivé válik.

Megírtad már a végrendeletedet?

„Megírtad már a végrendeletedet?” kérdezte Jonathan. Nem viccelt. Egy egyhetes tánckurzus utolsó napján tette fel ezt a kérdést, amikor a hét elején a születéstől indulva már a halálhoz közeledtünk, a haláltánchoz. Miért is kéne nekem végrendeletet írnom? NEKEM? Hiszen élek és virulok, erőm teljében, és még mi minden vár rám… egy dúskálás az élet túláradó, zamatos kincsestárában mindenképpen! Jonathan szerint mindenkinek, minden korban éppen itt van az ideje, hogy végrendeletet írjon. Mindenkinek. Minden korban. Nekem is. Most. Miért is?

Egyrészt mert a halált méltatlanul száműztük az életből. És halál nélkül nem lehet élni sem igazán. Sem társadalmi, sem egyéni szinten. A halál nem feltétlenül árnyékolja be az életet, hanem, ellenkezőleg, akár fényt áraszthat rá… A végrendelettel a halálomat tehetem személyessé, azaz éppen olyanná, amilyen az enyém lehetne. Ennek egy tréfás, önirónikus változata Liz Taylor, aki még saját temetéséről is „elkésett”, meghagyva, hogy azt 15 perc késéssel kezdjék. Erről lehet persze úgy gondolkodni, hogy ez egy végső, a választóvonalon is túlnyúló önkifejezési gesztus, de lehet úgy is, hogy hozzátartozóimnak könnyítem meg a dolgát… lévén, hogy nem nekik kell erről dönteni, és egy saját ízlésemet tükröző ceremóniával hitelesebben tudnak tőlem is búcsúzni.

Másrészt pedig ez minket is összegzésre, számvetésre késztet: mi is az én hagyatékom? Szellemi, vagy inkább anyagi javakat gyűjtöttem? Mik is ezek? És mi is a szándékom velük? Vannak-e olyan fontos dolgok, amiket feltétlenül szeretnék kifejezni, elmondani? Elmondtam-e szeretteimnek, hogy szeretem őket? Kifejeztem-e gyerekeimnek, hogy örülök nekik és a legjobb tudásom szerint igyekeztem őket nevelni, mégha olykor hibáztam is? Megírtad már a végrendeletedet? részletei…

Onnan indulj, ahol vagy

Ha messzire is vágysz, csak onnan tudsz indulni, ahol vagy. Ha Vele szeretnél útnak indulni, akkor lesz közös az utazás, ha találkoztok az elején.

Egy friss, nyári élményem, hogy egy esküvőn hárman beszélgetünk, körben állva. Éppen arról mesélek két barátomnak, hogy milyen új élményem volt egy tánc során. Odalép egy rég nem látott ismerős, és félbeszakítva a beszélgetést, félig hátat fordítva a többieknek, hozzám fordul: „Hogy vagy, Orsi? Mesélj magadról!” Nem tudtam mást válaszolni, minthogy „éppen ezt teszem”. Nehéz volt utána újra felvenni a fonalat… Onnan indulj, ahol vagy részletei…

A meghasonlott szerető

Nevethetnénk is éppen rajta, és talán éppen azért nevetünk is, mert annyira fájdalmas és nehéz. Milyen is az, amikor az ember épp legfontosabb pillanataiból kilép, nincs jelen, nem tud jelen lenni, és az élmény érintetlenül elsuhan mellette? Sajnos a jelenetet nem lehet visszapörgetni. És mennyivel szörnyűbb, ha ráadásul ez újra meg újra így zajlik. Vajon van-e élet a halál előtt?

Alvy Singernek nagyon drukkoltam. Talán mert Woody Allen játssza, és talán mert egy iparkodó negyvenéves, aki középerős életközépi válságát éli. Jön a szerelem… jön a nő… és aztán a legintimebb pillanatban el is megy. De nem úgy. Sajnos. Intim pillanat, még vörös izzó is kerül az éjjeli lámpába. Annie pedig kilép belőle. A teste ugyan ott marad, de ez talán annál is rosszabb. „Lelke” viszont kiül a székre, onnan figyel. Rajzolni támad kedve. És Alvy észreveszi őt, sőt, mondhatjuk, emberszámba is veszi… de hol van itt már a szerelmes együttlét intimitása? Hát, annak lőttek. Marad a humor, a nevetés, a filmes merítkezés az abszurdba. A meghasonlott szerető részletei…