Emlékeimben élek

Úgy tűnik, van egy Emlékező Énünk, ami uralni tudja jelenünket is, olyannyira, hogy még el is rabolhatja tőlünk azt. Így vagyunk összerakva emberként…

Mennyire vagy elégedett a mai napoddal? Mit mondanál, mennyire voltál ma boldog úgy összességében? Vajon mire gondolsz, amikor erre a kérdésre válaszolsz? Összesíted-e a nap jó és rossz élményeit? Vagy valami más a döntő? Úgy tűnik, hogy létezik egy egyetemes emberi mintázat, hogy hogyan értékeljük saját boldogságunkat. És a válasz rejtélyes módon a “más a döntő”. Daniel Kahneman, közgazdasági Nobel díjas pszichológus (!) és kollégái, aztán pszichológusok armadája kutatta ezt a kérdést és jutott hasonló következtetésre.

Boldogságérzetünk nem a pillanatnyi boldogságérzetek összessége. Ehelyett létezik egy Emlékező Én, amelyik eldönti, hogy mennyire volt jó az egész. Ez az Emlékező Én pedig választásokat tesz, bizonyos történetekre jobban emlékszik, míg másokra kevésbé. Egy időszakot illetően pedig jellemzően annak végét és a (negatív vagy pozitív) csúcspontját figyeli meg és arra emlékezik („peak-end effect”). Végeztek olyan kísérletet, amiben a kísérleti alanyoknak jéghideg, 14 fokos vízbe kellett mártani a kezüket. Ez kibírható, de azért már fájdalmas tapasztalat, amit jószántunkból nem csinálnánk. Az első körben ez a tortúra 60 másodpercig tartott. Hét perc szünet után következett a második, hosszabb időszak, ami 90 másodpercig tartott. Itt az első 60 másodperc alatt ugyanaz történt, mint az első körben, de aztán az utolsó 30 másodpercben lassan melegebb vizet eresztettek az edénybe, így a hőmérséklet 1 fokkal nőtt, ami még mindig fájdalmas, de azért valamivel kevésbé. Amikor 7 perc szünet után megkérdezték a kísérleti alanyokat, hogy a 3. körben melyiket választják önként a két élmény közül, akkor döntő többségben a hosszabb, tehát összességében több fájdalommal, ámbár a végén csökkenő intenzitású kínnal járó kifutást választották. Jobbnak ítélték azt, mivel ott a záró élményük egy fokozatos javulás volt. Tudatában voltak annak, hogy az hosszabb volt – erről is megkérdezték őket -, de mégis intuitív döntésük alapján a számukra kellemesebbnek ítélt élmény mellett döntöttek. Ha persze azt kérdezték volna tőlük, hogy „inkább 60 másodpercig szenvedsz, vagy pedig ezt meghosszabbítva, további 30 másodpercig?”, akkor valószínű senki sem lett volna annyira balga, hogy az előbbit akarja. De nem így tették fel a kérdést, és így a megérzés teljesen más választ diktált. Ez a hétköznapi életben is így működik. Egy szülésnél például a döntő élmény nem az, hogy mennyi ideig tartott, hanem, hogy milyen volt a vége. Ebbe a végső élménybe indirekt módon beleszámít az, hogy mennyi ideig tartott, hiszen 24 óra után kimerültebb az édesanya, mint 6 óra után, de önmagában az időtartam hossza nem számít az esemény későbbi személyes értékelésében.

Az Emlékező Énünk dönti el többnyire azt is, hogy milyen az ideális nyaralás. A kutatási eredmények szerint itt is a csúcs-vég hatás a döntő, azaz az, hogy hogyan emlékszünk rá, és nem az, hogy az egész idő alatt hogyan éreztük magunkat. A vakáció ideje alatt folyamatosan vezetett naplóban leírt pillanatnyi érzések minősége csak kevéssé fed át azzal, hogy aztán végül hogyan értékelték a teljes élményt a nyaralók. Nem feltétlen az volt a legjobb nyaralás, ahol minden nap csak egyszerűen örömteli volt, de semmi különös nem történt. És azt nyilatkozták, hogy oda mennének el újra szívesen, ahol ez az utólagos visszaemlékezés volt jó (és kevéssé számított az, hogy pillanatnyi örömökből mikor érte őket összességében a legtöbb). Példa lehet erre a dzsungeltúra vagy a hegymászás, ami kínnal jár, miközben csináljuk, de aztán utólag a teljesítményünk annyira lenyűgözhet minket, hogy újra akarjuk csinálni. A felmérés szerint voltak olyanok is, akik őszintén bevallották, hogy ha egyáltalán nem emlékeznének semmire utólag a vakációjukból, például egy emlékezetkiesés folytán, akkor inkább el sem mennének. Azaz inkább ne legyen semmi, ha nem emlékezhetnek utólag vissza rá!

Gyakran már az esemény átélése közben fényképezünk az agyunkkal, azaz arra gondolunk, milyen is lesz az, „ha én ezt a klubban elmesélem”, vagy “ha majd én a kandalló mellett erre visszagondolok”. Az esemény átélése helyett már ott is teremhetünk a jövőbeli emlékeinkben. Sokszor például úgy ragadjuk meg a fényképezőgépet, hogy meg sem nézzük alaposan a saját szemünkkel azt a naplementét, nem éljük át a pillanatot éppen ott. A legsúlyosabb eset, amikor valaki videókamerával a kezében cirkál, és már szinte csak annak a kis monitorán keresztül nézi a néznivalót. Láttam ilyet már katedrálisokban és francia kertekben is. Vagy az is milyen rossz, ha valaki nem érzi a csók ízét, mert arra gondol, hogy ezt majd hogyan fogja elmesélni a haveroknak, vagy csak egyszerűen már arra gondol, hogy erre majd szívesen gondol vissza. De mire is?

Van tehát egy túlfejlett Emlékező Énünk, ami sokszor leuralja az Élménnyel Töltekező Énünket… és a pillanat kínálta lehetőségek, élmények teljes átélése helyett csak félig-meddig vagyunk jelen. Pedig a jelenlétből fakad számtalan öröm, például a belefeledkezésé, az alkotásé vagy a találkozásé. Ne menjünk el magunk mellett!

Emlékeimben élek” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.